Kedves Miskolciak! Fogadjátok szeretettel, olvassátok figyelmesen a magyar költészet napján dr. Jacsó Pál ügyvéd, író, miskolci lokálpatrióta gondolatébresztő versét.
Curriculum vitae /(k)arc poetica…/
Az ihlető sor József Attila 1937-ben írt, Curriculum vitae c. írásából való: ,,Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam. “
Konok lettem a világtól,
kiöklendezett magából:
számkivetett hajótörött,
véznán, jóllakottak között.
Éhes voltam. Kitagadva
botladoztam szédelegve,
száraz szeretet-dumókat,
simogatást kéregetve.
Éjjelente fölriadva,
gyötrő lázálmot vetettem.
Jó szót keveset arattam,
csendben inkább lemaradtam,
találtam egy titkos álmot,
töredezett délibábot:
Kopott-poros, fényesítem,
csiszolva megérdesítem.
Múltam olcsón elcserélném
– a hirdetést ma feladom –
ha kellene valakinek,
azt már tudni sem akarom.
Bárányfelhős kék ég alatt,
vattacukros gyermekálmok,
garmadával keresztutak:
STOP táblával integettek
nyájas Horger Antal urak…
Mért én nézzek csak tükörbe?
A válasz nem is érdekel.
Egyszer minden gőgös-büszke,
hajadonfőtt letérdepel…
Álnokokkal kezet ráztam
naivan, csak álltam s vártam,
a szépülő múltidőkre.
Ha ébredtem barna mellett,
mindig az a szőke kellett!
Konok lettem jó-apámtól,
csendben kilépett a mából.
Hagyatékom nehéz terhe:
igazságszérumot nyelve
leülők egy kopott kőre,
Duna partján egy lépcsőre
– ezer érvre faragták ki –
szűkös a hely: csak fél főre.
Kesereghetnék a múlton,
elúszott száz dinnyehéjon.
Kemény lettem, semmi céllal!
Tegzemben tüzes acéllal,
minden egyes nyilam hegyén
addig, míg e széthasadó
ferde világ nem lesz enyém!
Lenne enyém csak pár percre.
Mégis, inkább pár órára:
sütnék szeretet-billogot
világvége négy lovára.
Nagyot csapnék a farára,
vágtasson be a pusztába,
s ne találjon lovasára!
Boldogságot már nem várok,
lelkem temetetlen árok.
Kifordulok csikorogva,
ajtót résig nyitva-hagyva:
Ha vágyódna szőkeséged,
tehozzád még visszatérek.
***
Visszatérni? Sohanapján.
Szívkarmáim vastag falán
behegedtek már a sebek,
most még magányosan megyek,
bejárva egy más világra,
néha kézen fog a Hátha…
Az örökkét versben mérik,
megváltásuk nem remélik,
a kapunál kikérdezik,
pedig tudják, ki érkezik.
Elharapott mondat végén,
küzdve kétség özönével:
a kérdőjel pontot vésett
görcsbe-rándult önkezével.
Lehet, nem is önszántából
lépett ki a karmájából,
hűlve hagyva meleg helyét,
nem keresve az Úr kegyét.
Nem lázadok: Régen így lett.
Örökségem kihűlt szív lett.
Ha felnézek ólmos égre,
nincs szükségem csillagfényre.
Csillárt-lámpát lekapcsolok,
érzem, nem egyedül vagyok:
Egyszerűk és konok költők,
ölelkeznek emberöltők…
De majd egyszer, az a négy ló
megtalálja csontgazdáját,
a megfáradt végítélet
kisöpri teli padlását:
Találkoznak élők s holtak,
testvérek s kik nem is voltak.
Lesz közötük sok rokonom,
van rá százegy konok okom.
Mosott ruhák rongyos szélben,
megtisztultak réges-régen.
Lepedőknek foszlott vége,
mind üzenet földről égbe:
mert holtak és elevenek
között járnak feleletek,
égig érő lajtorjákon,
hexameter hullámsávon.
Üldögélnek felhőszélen,
láb-lógatva ég vizében,
hideg szívük lassan dobog
a Teremtő két kezében…
