Fekete, fehér, igen, nem. Ismerős a játék? Szavak, amelyeket nem mondhatunk ki a vetélkedőben. Sokszor vagyunk ezzel így manapság. Gúzsba kötött gondolatok, amelyek nem hagyhatják el a szánkat. Nem lehet róla véleményünk, mert rögtön beskatulyáznak egy politikai oldalra, rosszabb esetben kikiáltanak valamelyik pusztító ideológia élharcosává. Az igazság képviselete háttérbe szorul, a közösségi érdeket egyre inkább felváltja az egyéni érdek, amely bármilyen abszurditást is képviselhet. És mi állunk egy lakótelep közepén, lepukkant padok, repedezett, háló nélküli focipályák mellett széttárt kezekkel és örülünk, ha le van nyírva a parkban a fű. Tíz-húsz év alatt egész városrészek „esnek el”, de ha bekapcsoljuk a TV-t, azt halljuk, hogy egyesek nehezményezik azt, hogy nem térdelt le a futball válogatottunk a meccs előtt a rasszizmus elleni tiltakozásképpen, mintha ez lenne a legégetőbb problémánk. A közös gondolkodás eltűnőben van, a fiatalabb generációknak már élménye sincs arról, hogy milyen is egy építő, érveket tartalmazó vita. A markáns, szókimondó véleményeket a PC világa megbélyegzi, majd karanténba zárja, így válik relatívvá a jó és a rossz fogalmunk is. A végén pedig, ha nem vigyázunk, nem lesz már „fekete”, „fehér”, „igen”, „nem” szavunk sem.
