Nálunk
adventkor mézeskalács a villamos.
A hóember? – porcukorból gyúrva.
A kurtafarkú, a bükkaljai dombokat
itt tufából meg marcipánból túrta.
A lomha völgyekben ilyenkor
esténként, fahéjillatú lesz a máskor
füstszagú, dühös kutyaugatás.
Csak mi érezzük így, senki más.
Európa leghosszabb főutcáján,
cipzárként fénylenek a sínek,
az erkélyablakokból kocsonyalé
párolog, meg évek óta lassan kihűlt,
egymástól elhúzódó, forró ölelések.
A kilátó oldalán villódznak a díszek,
a retinánkból hívnak régi emlékképet:
Nagymamánál krumplilángos, csőrege,
nagy tál derelyében forró szilvalekvár,
de gyűlölet is maradt befőzve. Temérdek.
A spájzokban az oroszoknak se híre
se hamva, csendesen csörgedezik
a nyaranta megduzzadó, öreguras Szinva.
Szeretlek örökké! – a padokba ilyen
vallomást ma már nem is vésnek,
a megállókban némán ácsorognak,
földről szedett, érvénytelen jeggyel
sokadszorra is, a jólétről lekéstek.
A kilátó teraszán nyakigláb árnyékok
lábukat lógatva néznek le a mélybe,
az aszfalton már alig látszó rajzon
picizve a jövőnk, a múlt szemébe nézve:
– Bújócskázzunk! – súgja.
Számoljunk el behunyt szemmel százig.
Emlékszem, mert épp igy adventkor volt:
Két feles meg négy sör. Gyalogolva,
az épp eléggé fűtött egészen hazáig.
Negyven éve, harminc centis hóban.
Hosszú évek óta hó is alig van már,
de egyébként meg minden-minden,
minden (is) nagyon-nagyon jól van…
A kutyaugatás sem tarott ötven égig,
a ’70-es évek, a Forinton majd egyszer
görbebotra támaszkodva botorkálnak végig,
de lesz addig még kikelet jövőre is, újra:
visszamutogatva négy-hat-nyolc-
tizenkettő év nehéz közös múltra…
Nem igaz, hogy nekünk nem juthat
hely, csak az Úrnak balján.
Járjon közbe már valaki értünk.
Hát, összegyűlnek a vén dűlőutak
– nagyapáink nehéz lábnyomaival –
Szilveszter éjjelén az Istenhegy alján.
Itt van Európa leghosszabb főutcája
a legmagasabb toronykarácsonyfa
az egész világon, és négy tornyú
lesz nemsokára a diósgyőri vár(r)om.
És nem rakunk ki egymásnak
a hóba csapdát meg hurkokat,
egyenesek leszünk, s tiszták
mint a szürke térkőburkolat alattunk.
Nem rágódunk szüntelen a múlton,
tegnap délután egy Neander-völgyit
láttak utazni a kisvasúton…
De meglepődni, nem lepődött senki,
pedig elfelejtett menetjegyet venni.
Mert nálunk
adventkor mézeskalács a villamos.
A hóember? – porcukorból gyúrva.
A kurtafarkú, a bükkaljai dombokat
itt tufából meg marcipánból túrta,
és lomha völgyekben ilyenkor
esténként fahéjillatú lesz a máskor
füstszagú, dühös kutyaugatás.
Csak mi érezzük így, senki más,
csak mi érezzük így, senki más…
