Itt reggelente ablakodból nem láthatsz lagúnát,
sem kéklő hegyek ormát, csak egy hatvan éve
álmunk őrző kilátónak tornyát, honnét sokszáz
emlék hívogat föl a ködös Bükkbe, s zápor után
összegyűjti boldog könnyeinket, egy öreg tó tükre.
Forrásának friss vizét a város zubogó patakjából
issza, sötétlőn-mély szeme, sárgult képeslapokról
tükröződik vissza.
Lenn, a hosszú völgyben, templomaink
érces hangú harangjai felelnek egymásnak,
míg öregesen ébredeznek a vastagfalú házak.
Sorba állva a Fő utcán, vártak többszáz évet,
sötét kapualjak mögött sütöttek kenyeret
kérges kezű dédanyáink, hátukon egy élet.
Ágyak fölött makulátlan fehér ingben a feszület,
álmaimban náluk jártam, megcsókoltam a kezüket.
Mosolyukkal simogattak, rám leheltek ezer évet,
a szívemben tüzet raktak: hamujában is még éget.
Mára,
egy öltözet hitünkön túl, már egyebünk sincsen,
nem ültünk arany trónuson sem rabszolgakincsen.
Inkább harcosnak fogantunk: Békével és hittel,
bár a Kellett meg a Nyugat konok dédapáinkból
minden évszázadban százezreket vitt el, mert
aki harcosnak fogan, harcosként születik, s az
ágyúcsőbe olvadt harangokat akkor félreverik.
Mégis végre már – bakfitty – megpihenni kéne,
gyűlölettől lefürdetve fészkelje be magát,
mindannyiunk szívébe egy talpalatnyi béke,
s addig ragyogjon a tornyok rezes kupolája,
míg kettes számrendszerben levelezik majd
az Úrral, legkisebb gyermekünk ük-ükunokája,
és ha száz évet alszunk még finom seprő ágyon,
a Hold arcán nyomot hagy az első magyar lábnyom,
s egyszer majd egy másik bolygón szólal meg
egy szőke kislány torkából: a “Kis kece lányom”.
