Tizennégy évesen egy versíró táborban ismerkedik a költészettel Malejkó Norbert. Szülői inspirációra egy miskolci szakközépiskolában folytatja tanulmányait, majd Győrben, az akkori Közlekedési Főiskolán szerez műszaki végzettséget. Aztán könnyűszerkezetes házak tervezésére és kivitelezésére vállalkozik. Lelke, elméje azonban időnként elhagyja a kézzel fogható világot, s töpreng, elmélkedik a lét kérdésein, válaszokat keres a miértekre. Filozófiát és pszichológiát tanul, kreatív írást, hogy a szavakká formált gondolat költői igazmondássá váljon.
Miért élünk? Keresi a választ az isteni életparancsban, a transzcendens világban, keresi a természeti törvényekben, s keresi a gondolkodó ember makacsul kutató akaratában. Saját kiadású, szűk ismeretségi körnek szánt verseskötetei útkeresést jeleznek. Úgy érzi, még nem eléggé kiforrottak érzései, gondolatai; pontatlanok, kevéssé sűrítettek szavai. Kötetcímei kétkedő, vívódó embert mutatnak: Kivel beszélhetnék (2011), Beleolvadás (2012), Még látom olykor (2012), Talán még nem késő elmondani (2013), Nekem fáj (2014), Szeretlek a változók szerelmével (2015), Virradat (2015).
2022-ben Turczi István felelős kiadásában, a Parnasszus Könyvek sorozatban jelent meg versválogatása Folyómban tenger címmel. Korábban versei minőségében kételkedve megkereste Kabdebó Lórántot, véleményét kérte és segítségét. A neves mecénás úgy vélte, hogy „valódi költő küld számára misztikus üzeneteket.” Nemcsak támogatta, de versválogatásához értékelő zárszót is írt. Serfőző Simon méltatta egyre kidolgozottabb verseit, Turczi István jó érzékkel válogatta a kötetben végül megjelent költeményeket. Támogatói felismerték, hogy a költőben ott munkál az önmagával szembeni értékteremtő igényesség: „Rövidebben, / tömörebben, / szavakkal / szerényebben, / sűrítetten, / rejtve mélyen, / titkok mögött / örökfényben.” (Szándék)
A Folyómban tenger cím tükrözi Malejkó Norbert világlátását, Istennel és a természettel való meghitt kapcsolatát. Keresi a földi életben a születése előtti paradicsomi létet, visszaemlékszik rá: „hamarabb ismertem a dolgokat, / mint itt megtapasztaltam, / mielőtt kérdeztetek volna, / már hordoztam a válaszokat.” (Korábbról) Felidézi az isteni boldog védettséget: „Én emlékszem rád Uram, / azokból az időkből, / amikor még nem éltem”, „ott létezem belül, benned, / végtelen jóságod tengerében, / fényen túli valódi fényben.” (Én emlékszem rád)
Emberként az isteni létből a földre született, „egy alig érintésből.” (A meg nem ismételhető) Úgy érzi: „Ahogy elkezdődött az élet, / véget is ért a teljességem, / az ember magánya lettem.” (Egy rendíthetetlen mondat) Felteszi a kérdést: „Miért nehéz embernek lenni, / és vágyni elérhetetlen másra?” (Az úr csöndes játéka) Küldetése az útkeresés. Mint messziről jött tájak című versében írja: „Elfelejtettem, mi egykor voltam, / keresem régi-új hazámat”, majd máshol így folytatja: „Ahol minden él és ragyog, / a szavak, a színek, az illatok, / amelyben, aki magányos, / annak is tágas helyet hagyok.” (A semmi különös vonzása) Kétkedve kérdi önkereső útján: „Voltál-e önmagad, / tiszta benső jellem, / Isten adott ajándék / egyetlen perben?” (Szívzörej) Istent keresi tétován: „néha felmerülsz bennem / egészen tisztán.” (Ha tudnád)
Útkeresése néha az ábrándok, vágyak, varázslatok világába csalja az élet realitása elől. Kell a varázslat, hisz „énekel az élet”, hisz „a csönd a szirmok édes / titkát nem fejtheti meg.” (Szirmok édes titka) De érzi: „mire felébredek, lehet, / elfogynak az ábrándok, / a csontban őrzött / fájdalom megtölti / az üres folyómedreket.” (Mire felébredek, lehet)
Az álmok világából a földre érkezve vallja, hogy a természet és a transzcendens világ egységes, s az ember része a mindenségnek: „egyszerűen magamban / érzem a világot.” (Egy rendíthetetlen mondat) Feladata, hogy életet teremtsen maga köré, aztán beleolvadjon a természetbe, annak megváltoztathatatlan törvényei szerint: „én, a megérkezett, belefeledkezem / mulandóságomba.” (Fenség) Áthatja a végtelenség és az időtlenség élménye: „Az ismeretlenbe / omló emberi időt szemléljük. Ahogy / nézzük, furcsa fényeiben magunkra / ismerünk. Mi vagyunk az időtlenség. / A kortalan egység. Az örök létezés.” (Abszolút idő) Múlt és jövő találkozik benne: „emlékszem / a történelem előtti időkre, / és a távoli jövő is tisztán / fénylik bennem.” (Egy rendíthetetlen mondat)
Életöröm, életvágy árad szét a lelkében: „E mérhetetlen geometriában, / vonalak, ívek csarnokában / gyöngyvirág illat van! / és hajladozó fűszálak! / mennyi érzés a szívben, / a ráció hideg világában!” (E mérhetetlen geometriában) „Könnyű lepkévé változom, / levegő lesz az otthonom, / ahol nem keresem tovább / a létezés végső okát.” (Az ég vizének mélyén)
Számvetése: „Amit lehet, megtetted, a teljesség / magába zárva megőrzi emlékedet, / élj a világra nyitott szívvel!” (Magába zárva megőrzi emlékedet) Reméli: „az emberi emlékezetben / ott maradok rendületlenül, / a meghaltak nyugalmában, / hogy ki vagyok, tudni fogom”. (Visszhangok, árnyékok között).
Kabdebó Lóránt szerint a verskötet költője „a teremtés édeni létét keresi emlékeiben önmaga vigasztalására vágyképének megrajzolásával. Nem sematikusan, nem környezetére erőszakolva, hanem változatosságával gyönyörködtetve, társat keresve, szeretetben fogant szerelemre vágyva.” Fogadjuk költészetét nyitott szívvel, tiszta lélekkel!
Dr. Szabó Istvánné
