A labdarúgó válogatottak többségének van valamilyen beceneve az egyes országokban. A Szerethető nevet jó régen hallhattuk, viszont a kétezres években Magyarország nemzeti tizenegyét gyakran emlegették ekként.
Majd megérkezett a csapat kispadjára Pintér Attila, aki kijelentette, hogy nem egy szerethető együttest akar, hanem egy olyat, ami harcos. Felejtsük el a nevet, az ő csapatát ne elfogadják az emberek, hanem egy 90 percen keresztül küzdő, harcoló alakulatnak drukkoljanak.
Az elmúlt időszakban létrejött a HARCOS ÉS SZERETHETŐ válogatottunk. Hogyan értük el mindezt? A képlet egyszerűbb, mint gondolnánk. A mögöttünk hagyott évtizedekben voltak itt nagyobb nevű szakemberek is, külföldről és itthonról egyaránt. Viszont valami megváltozott Dárdai Pál érkezésével. A csapat mellé egy olyan ember került, aki maga is abban a közegben töltött el hosszú időt. Ismerte a válogatotthoz tartozó légkört, a meccsek lélektanát. Emellett egy nagyon fontos erénye is volt, egy tőlünk magasabban jegyzett futballkultúrában nevelkedett edzővé. Ami pedig igazán sikeressé tette, az ezen fegyvertények ötvözése. Megtanította a csapatot védekezni, ahogyan a „nagyok” csinálják. Emellett megértette a magyar játékosokat, egy volt közülük. Olyan harmóniát alakított ki a csapaton belül, ami sok gyakorlással és megfelelő taktikai felkészítéssel párosítva kivezette a csapatot 2016-ban Franciaországba. Az utód Bernt Storck pedig méltón helyt állt, amikor Pali már nem ülhetett a kispadon.
Kis kitérőt követően pedig megérkezett a jelenlegi szakvezető, Marco Rossi. Nagyon hasonló mentalitást követ, mint Dárdai, ismeri a magyar közeget, hiszen éveken keresztül ebben dolgozott. Megtanulta, hogy hogyan kell bánni a magyar játékosokkal. Ami pedig ennél is többet ér, hogy a korábbi szakvezetőkkel szemben Dárdai és ő is remekül tudják motiválni a játékoskeretet. Hiszen mit ér a tökéletes taktika és felkészülés, ha a játékosok nem akarják megvalósítani a pályán? Szerencsére nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy lényegében bármelyik együttessel szemben képesek vagyunk felvenni a versenyt. A magyar foci felemelkedése elkezdődött?
Apró tény csupán, de annál szívet melengetőbb: A csapat az idei EURO-n mindössze 12 percet töltött hátrányban. Ezt pedig egy olyan csoportban, ahol két címvédő és a németek vártak minket. A lesajnált csapatról jelenleg egész Európa áradozik. Az idei torna megmutatta, hogy nem csupán nagy nevekre van szükség egy jó csapathoz. Sokkal fontosabb a csapategység, hogy a játékosok egymásért és a címerért is küzdeni tudjanak. Nekünk megadatott, hogy egy ilyen csapatot láthassunk meccsről meccsre a pályán. Legyünk hát hálásak az ezért dolgozóknak!
Az érem másik oldaláról se feledkezzünk meg. A csapatot és szurkolóit érő támadásokról is említést kell tenni. De miért is térdelnénk? Egy olyan mozgalmat próbálnak rákényszeríteni a BLM formájában a világra, ami a résztvevők egy részét nem is érinti. Aki akar, térdeljen, fejezze ki szolidaritását. De miért várjuk el olyan országoktól mindezt, akiket lényegében nem érint a probléma? Magyarország, Skócia, Ukrajna és Oroszország a teljesség igénye nélkül csupán egy rövid felsorolás, ahol egy nem létező problémáról beszélünk, ennek ellenére a világ rasszistának kiáltja ki őket, ha nem vesznek részt egy őket tulajdonképpen nem érintő probléma melletti kiállásban.
Zárszóként pedig egy kérés jut eszembe. Politikamentes futballt! Kérdem én, miért kell egy világversenyre, egy sporteseményre politikai vélt, vagy valós sérelmeket elvinni? Hagy legyen már minden állam magánügye, hogy hogyan kezeli az egyes témákat. Az LMBT létezését sem sérelmezné senki (vagy jóval kevesebben), ha nem egy agresszív szervezetről lenne szó. A másság mindenkinek a magánügye, de miért kell ezt nap, mint nap a többiek orra alá dörgölni? Sokkal kevesebb támadás érné a mozgalmat és aktivistáit, ha nem akarnák erőszakkal letolni a többi ember torkán, hogy ők léteznek és őket fogadja el mindenki. Magyarország viszont itt is megmutatta, hogy a sarkára tud állni és nem fekszik le a politikai nyomásnak. Gyönyörű látvány volt a több, nemzeti színekben pompázó stadion az utolsó csoportmeccs idején. Szebb, mint a szivárványszínű romhalmazok…
Nagy Tamás
A borítóképet készítette: Zsolnai Péter (blikk.hu).
