Múltidéző című sorozatunk Reiman Zoltán, miskolci lokálpatrióta tollából – 8. rész
A miskolci kiadású Felsőmagyarországi Reggeli Hírlapban bukkantam erre a történetre. Azt, hogy a történet igaz-e, nem tudom eldönteni. Mindenesetre az újságíró nagyon hitelesen adta elő, amit egy közeli ismerőse mesélt el neki.
A szerelmi história Miskolc környékén kezdődik – hogy hol, azt nem említik -, az első világháborút megelőzően, egy eljegyzéssel. Valószínűleg jómódú lehetett a leány és a legény is, legalábbis a leírásból én ezt a következtetést vontam le. Aztán a háború közbeszólt, a legényt eltűntnek nyilvánították a fronton. De a menyasszonya nem adta fel. Teltek-múltak az évek, ennek ellenére ő nem házasodott meg, nem vette le a gyűrűt, melyet az egykori udvarlója húzott az ujjára. Két évtizeddel az eljegyzés után a lány hirtelen megbetegedett. A kór végzetesnek bizonyult, és hamar elvitte.
És hogy a történet kellőképpen szomorú legyen, pár hónappal a menyasszony halála után hazatért a vőlegény. Hadifogságban volt, aztán a világ túloldalára került. Japánból jött haza, stoppal. Hajóval, teherautóval, gyalog, minden létező eszközt felhasznált az utazása során, de így is egy évig tartott az útja. Arra a kérdésre, hogy miért nem jött hamarabb, azt felelte: nem volt rá pénze.
Az öreg, aki elmesélte a történetet, még ott volt az eljegyzésen, és olyan tízéves forma gyerek lehetett akkor. Amikor bekopogtatott hozzá a férfi, és bemutatkozott, még a lélegzete is elállt. Azt mondta, úgy hallotta, hogy férjhez ment a menyasszonya, és ma már boldog családanya. Nem is akarja zavarni, csak egy pillantást szeretne rá vetni utoljára, mielőtt végleg visszamegy.
Ekkor mondta meg egykori falubelije azt, hogy a szerelme már nem él, és alig egy hónapja hunyt el. Végtelen szomorúság lett úrrá a férfin. Visszatért Japánba, úgy, ahogy jött: teljes titokban. Előtte azonban…
Kimentem vele a temetőbe, ott elbúcsúzott tőlem s azt mondta, hogy visszamegy oda, ahonnan jött.
Próbáltam lebeszélni, s ekkor megfogta a kezemet, mélyen a szemembe nézett s elmondta, hogy mindenütt vannak magyarok. Ott is, ahonnan ő jött. Életüket vesztett, sorsukat sirató magyarok, akik egymás nélkül nem is tudnának élni. Sokan vannak, akik ugyanúgy, mint ő másodszor teszik meg ezt az utat. És szívesen mennek vissza, mert várnak reájuk azok, akiknek ugyanaz a sorsuk és ugyanaz a bánatuk. Elköszönt tőlem és eltűnt a temető kijáratánál.
– Ugye, hihetetlen, annyi év után és még mindig jönnek haza?
– Igen, mondtam és mennek is vissza.
Történt pedig ez a szomorú találkozás két héttel ezelőtt Miskolc környékén.”
Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap – 1940. augusztus 2.
Vajon igaz a történet, vagy a képzelet szüleménye?
