Múltidéző című sorozatunk Reiman Zoltán, miskolci lokálpatrióta tollából – 10. rész
Koleszár Péter, a Miskolc a múltban Facebook csoport alapítója találta ezt a vicces történetet a Keleti Újság egyik régi számában, a múlt század harmincas éveiből.
Az elbeszélés Krauszról, a kereskedőről szól, aki addig, amíg a boltjában dolgozik teljesen hétköznapi, tisztességes, becsületes ember. A munka végeztével azonban első útja az egyik, a Tiszai pályaudvar közelében található kocsmába vezet, ahol mértéktelen italozásba kezd.
Ez a mértéktelen italozás egészen zárásig, hajnali két óráig tart. Egy óra magasságában már bármit kérdeznek tőle, csak annyit felel (dallamosan): ,,Az én rózsám dunántúli…”
Záróra után a cimborái – az akkori cikk megírása előtti két évben – sosem kísérték haza. Egyrészt nagyon messze lakott a kocsmától, másrészt egy nagyon különös, azonban jól működő módszert találtak ki arra, hogy a kereskedő hazajusson.
Krausz botját a villamossínbe állították, aztán pedig kiadták a vezényszót: ,,rohanj Krausz!”. Az illuminált állapotban lévő boltos pedig meglepő magabiztossággal indult el a botja után, ami egészen a Szent Anna templom előtti végállomásig vezette. Onnan pedig már könnyen hazatalált. Ez a módszer már két éve bevált, csak egyszer akadt probléma. A végállomásnál rosszul állították be a váltót, így Krausz egészen Diósgyőrig szaladt…
Érdekes elolvasni egy részt a Keleti Újság tudósítójának vidám hangvételű cikkéből:
,,És itt van a sínen futó Krausz esete. Hogy ki az a sinenfutó Krausz? És miért sinenfutó?
Miskolcon találkoztam vele. Érdekes, kétéletű ember. Nappal jámbor, szorgalmas vegyeskereskedő, aki udvariasan szolgálja ki a vevőket s a legmintaszerűbben vezeti boltját.
Egész este nyolc óráig nincs is semmi baj vele. Bezárja az üzletét, anélkül, hogy egy pohár bort vagy sört megivott volna a nap folyamán, de nyolc óra után elmegy a vasúti állomás közelében lévő egyik kis kocsmába, ahol a kék abrosz körül kvaterkázó cimborái várják.
Kedélyesen megvacsorázik, kipiheni a fáradalmait, miközben sűrűn hajtogatja magába a hegy levét.
Hát éppen ezzel a poharazgatással esett meg a baj. Olyan sűrűn ízlelgeti Krausz a szívderítő borocskát, hogy már éjjel egy óra tájban teljesen elázott állapotban markolássza a poharat s ilyenkor minden kérdésre azt a lakonikus, de dallamos választ adja:
– Az én rózsám dunántúli…Ebből nem enged. És ha az abesszin háborúról beszélnek, akkor is fontoskodva beleszól, hogy az ő rózsaja dunántúli…”
(Keleti Újság – 1935. november 8.)
